Az örömöt fogni vitorlába

Beszélgetés Winkler Mártával

Gyerekként szorongtam az iskolában, még szerencse, hogy otthon a szüleim feloldottak alóla. Tanítóként tudtam, hogy valami mást szeretnék. Megpróbáltam, megküzdöttem érte, valóban van egy másik iskolám, melyben nagyon elrugaszkodom ettől az egyiktől. De nap mint nap találkozni kell az egyik kínjaival mégis, foglalkozni kell vele, és rosszul esik, hogy még mindig nagyon nehéz problémákkal kell találkozni, amit az ember nem tud megoldani, hiába is próbálja nagy erőfeszítéssel. Szembesülni kell azzal, hogy van egyik és van másik iskola. Jó lenne, ha országosan sokkal nagyobbat tudnánk lépni, tenni érte, hogy a másikból is több legyen, szemlélete eljusson mindenhova, ahol visszhangot kelthet.

A minap beszélgető kört tartottunk az alternatív iskolák képviselőivel a szülők számára. Az egyik gondolatsor címe ez volt: Gyermekismeretre alapozott alternatív nevelés, oktatás. Az egyik résztvevő szülő kétségbeesetten kérdezte: „Ma még probléma a gyermekismeret? Nem természetes, nem magától értetődő, hogy az iskola a gyerekismeretre épít?” Ezen sokszor gondolkodom: miért nem megy ez sokkal jobban, miért kell ma, ennyi törekvés után még mindig hiányolni mindazt, aminek a közvéleményben is, pedagógus körökben is régen benne kellene lennie. Sokaknak köze sincs ehhez a gondolathoz; rettenetes, milyen állapotok vannak, és a gyerekek hogyan mennek tönkre. Ennyi évtized elmúlik, és még mindig nem magától értetődő ez a gondolat!

Az én anyám tudta, hogyan kell feltölteni érzelmekkel a gyerekeket. Ezzel a töltéssel riadtan láttam, hogy mi folyik az iskolákban, és keresni kezdtem, hogyan lehetne más úton járni. Szerencsém is volt, mert egy sor jó kezdeményezéssel találkozhattam. Micsoda impulzusokat kaphatott az ember például a Vargháktól! Vargha Balázs 1972-ben a Tanítóban írt egy cikket Embernek való iskolát! címmel. Ez nekem csoda volt: ha ezek a nagy emberek így gondolkodnak, akkor majd csak segít nekem valaki ebben az ezer fős iskolában, a Váli utcában, harmincnyolc gyerekcsoport számomra nehezen elfogadható élete mellett, hogy én egy kis szigeten ott valamit elkezdjek! És sajnos nem segített senki... Ekkor születtek Hankiss Elemér gyönyörű szociológiai munkái, amelyeket bevittem a nevelési értekezletekre. Majd megettek miatta, az igazgatónőm kétségbeesett az ajánlataimtól. De mindig Újra próbálkoztam. Barkóczi Ilona — Putnoki Jenő: Tanulás és motiváció című könyvéből is felkészültem, hallgassák meg, ez a két ember olyan jó dolgokat mond a tanulásról, a motiválásról - kinevettek miatta. Vajon miért nem volt erősebb ez a hatás másokra is? Miért nem kapott rajta több ember, hol tarthatnánk már azóta?! Most megint ott tartunk — mindig elölről kell kezdeni, megint ezekkel az indító gondolatokkal küzdünk - hogyan is kellene végre gyerekeknek való iskolát csinálni? Ez engem rettenetesen bánt!

Sajnos ma már nem az ötödik osztálytól kezdenek el rettegni a szülők az iskolától, hanem az óvodás kortól. Hova vigye a szerencsétlen a gyerekét? Az iskolába lépés csak a következő gond lesz majd. A tegnapi beszélgetőkörön is előjött, hogy a szülőknek micsoda kínjaik vannak, és mi mindent tesznek az iskolára előkészítés érdekében ahelyett, hogy a családban gyerekként jól életnék a gyerekeket! Egyre inkább az a tendencia, hogy otthon is tanítani kell a gyereket. Ez irtózatos baj, mert gyereki mivoltából emeli ki a szülő a gyerekét, amikor azt mondja: neked ezt tudni kell, mire odaérsz, és olvasással, számolással gyötri idő előtt. Különös és elgondolkodtató szélsőségekkel is találkoztunk. Egy anya azt bizonygatta tegnap, hogy ő a kvantumelméletről mesél a kétéves fiának, és az értelmesen figyeli. Hát nem használhatja akármire az időt ez a gyerek, neki errefelé kell mennie! Egy apa szeptember óta a harmadik iskolába akarja vinni elsős gyerekét, mert már az mi mindent tudott az iskola előtt, és itt most a tanítóval és a gyerekekkel is konfliktusban van, semmit nem akar, mert az ő tudása már megvan, és az sokkal több és magasabb rendű a többi gyerekénél. Mi az, hogy ezt nem veszik tudomásul az iskolában, és nem az apuka irányíthatja, mi történjék? Ekkorákat tévednek! És miért van az, hogy a családban nincs benne az, hogy egy kisgyereknek felszabadultan örüljenek? Annyi gyönyörűsége van egy gyereknek, aki a maga módján, természetesen kutatja a világot. Miért nem tud egy anya efelé menni, vagy egy apa, aki iszonyúan büszke, ahogy elmondja nekem, mit tud már a gyereke, és eszébe nem jut, hogy a gyereknek valami más is kéne, mint az, amit ő jónak tart.

Bennem az a kívánság munkált az első perctől kezdve, ahogy felnőttként az iskolába léptem, hogy úgy élhessek a gyerekek között, mint ahogy otthon élhettem. Mozoghassak annyit, amennyit szeretnék. Azt tehessem, amihez nagy kedvem van, erővel, akarattal megteremtsem ehhez a körülményeket, és ebben csakúgy, mint egy gyerek, jól élhessek. Otthon természetesen anyácskám volt ilyen érzékeny, látta, hogy mi mozog bennem, és ő teremtette meg a körülményeket, ő hívta fel a figyelmemet, hogy rengeteget lehet játszani, sok jó dolgot érdemes tenni ebben a világban. Odavonzott, soha nem erőszakkal, csak a jó lehetőséget megnyitva arra, hogy sok mindent kipróbálhassak. Mozgékony gyerek voltam, állandóan csináltam valamit. Érzékenyen az ő hívásaira. Elemi erővel belém dagadó, nagy kívánság lett bennem, hogy én is azt csináljam a gyerekekkel, amit ő velem, és mire odaértem a tanítóképzőbe, nagy tudatossággal akartam is ezt. Én magam nem éltem jól az iskolában, sokat szorongtam bizony. Egyrészt mert fiatalon, még éretlenül vittek oda, hogy a nővérem nagyon jó tanítójához jussak én is, még hatéves sem voltam, mikor már ott ültem a padban. Pedig későn érő voltam, most már tisztán látom, hosszú évekig éreztem a különbséget a sokkal frappánsabban válaszoló osztálytársakkal szemben, akiknek sokkal könnyebb volt bármit megtanulni, megközelíteni, mint nekem. Azt is tudtam, hogy szerény körülmények közül érkeztem, míg mások esetleg egyenesen a könyvtárból. A  szüleik is másképpen éltek, mással foglalkoztak, sokkal többet hoztak otthonról szellemi téren. Én hála Istennek érzelmi téren mindent megkaptam, amit egy ember megkaphat a családtól gyerekkorában, hogy lássam, mi minden van, és merrefelé érdemes nézni, de nem kaptam hozzá közvetlen ismereteket.. Mellém nem tudott leülni édesapám, hogy matematikában segítsen, egyikük sem volt tanult ember. 

Már fiatal tanítókoromban tudtam, hogy én a gyerekekhez közel akarok menni, hogy ne úgy éljenek a tanítványaim, ahogy én éltem az iskolában. Ez volt az első és legfontosabb gondom. Ezután pedig az vált fő dolgommá, hogy megkeresem ehhez a felnőtteket is ott, a tanítóképzőben. Akiknek lényeges a személyesség, akiknek én is fontos vagyok, meg a kisgyerek is. Aki bemutat nekem sok mindent, amit és akit követni érdemes. Elmentem iskolákba, hogy megfigyeljem a tanítókat, a tanítást. Mit jelent tanítani, mit jelent iskolába járni, felnőttként ott élni, dolgozni? Ezzel nagyon jót tettem magamnak, mert egyre inkább láttam, hogy mire vagyok képes, és azt is, hogyan szeretném ezt megvalósítani. Ahova beengedtek, be is mentem, külkerületi és belvárosi iskolákba egyaránt.

Korábban is rengeteg emberrel találkoztam. Az embertanulmányok milyen fontosak egy pedagógusnál! Anyácskám minden reggel sírva kísért ki, amikor gimnazista koromban kerékpárral cséplőgéphez indultam. Dolgoztam konzervgyárban, kertészetben, kőkemény munkát is végeztem, ládagyárban ládákat szögeltem, percenként tizenkét szöget kellett beütni. Megcsináltam a felnőttek normáját, úgy tudok szöget ütni most is, hogy csak na! Nagy akarat volt bennem. Mennyi mindent tanultam ott a konzervgyárban, a környékbeli, vidéki lányoktól, nemcsak népdalokat, gyönyörűeket, de életszemléletet is. Komoly embertanulmány volt ez, később sokat segített nekem. Amikor pedagógusok között vagyok, mindig elmondom, hogy az ember ilyen módon tud igazán sokrétűen nevelődni, hogy együtt dolgozik nehéz fizikai munkában az emberekkel. Nem engednék főiskolára a nélkül egyetlen fiatalembert, hogy ezt ki ne próbálja. Egészen más lenne az életünk, egészen másképp fordulnánk egymáshoz, szólnánk egymáshoz, ha sok pedagógus lenne, aki ezeket megélte. Mert megtanuljuk szeretni az embert, megtanuljuk értékelni az embert, megtanulhatunk olyan válaszokat, amelyek végigkísérnek egész életünkön: igen, erre így kell válaszolni. Én is így fogok, mert lám, milyen emberi volt, meg szép és jó ez!

Ötvennyolc fős tantestületben kezdtem a pályám, de mindig megéreztem, kihez kell csatlakoznom. Ebből a korábbi emberismeretből kialakult bennem, ki mellett tudok dolgozni, kivel tudok jól kommunikálni, kitől akarok tanulni; ki az, akivel felveszem ugyan a vitát, de nem olyan fontos, hogy nekem bármit mondjon. Ki az, akinek minden szavára szükségem van, pedig állandóan ellentmond. Amikor később nekem kellett egy testületet összekeresni, szerencsém volt, mert az Iskolapélda, Péterffy András filmje1979-ből, a fiataloknak nagyon sokat jelentett. Elindultak felém az országból, Pécsről, Nyíregyházáról, Szegedről, nagy csoportokban jöttek Szombathelyről, a győri tanítóképzőből, Sopronból, Debrecenből. Amikor látták, mennyi mindent csinálunk a gyerekekkel, legközelebb már bőrhulladékos zsákkal jöttek a pécsi főiskolások, egyetemisták. Látták, hogy mindennap zöldségfélét, almát vágok fel a gyerekeknek, a nyíregyháziak tömkelegét hozták az almának. Valamivel mindenki kedveskedni akart, folyamatosan jöttek, a táborokba is elkísértek ezek a fiatalemberek. Az első csapatom is ezekből a fiatalokból állt össze, akik maguktól kerestek meg  a film után. Ők léptek érte, és ez fontos és nagyon jó volt. Manapság, ha feladok egy hirdetményt, hogy szükségem van emberekre, eljön 30- 40 ember is. Borzasztóan nehéz választani. Próbáltuk úgy, hogy a jelentkezőket egyszerre hívtuk oda, és az egész tantestülettel beszélgetni kezdtünk velük, bemutatkoztunk kölcsönösen egymásnak, egy-egy alapelvünket vitára bocsátottuk. Kinek mi fontos belőle? A beszélgetés alapján együtt választottunk a tantestülettel a kollektív bölcsesség segítségével.

Mindig félek attól, hogy ránehezedem a csapatomra, a velem tanítókra. Persze, mert szenvedélyesen tudok küzdeni valamiért. Talán néha ez úgy néz ki, mint amikor egy autoriter ember valamit megvalósít. Hála istennek az esetek nagy százalékában bebizonyosodik, hogy amiért küzdöttem és amit másképpen akartam, a későbbiekben igazolja magát. Például el akartam küldeni egy embert, aki a gyerekekhez nem tudott közel menni. Ellenszegült a tantestületem: micsoda dolog ez, hogy el akarod ezt a jó embert küldeni, milyen nagy szükségünk van rá — mondták. Azt válaszoltam, hogy nagyon sajnálom, hogy ti nem látjátok még azt, amit én látok. Ez most nagyon nehéz nekem, de mindenképp elküldöm őt a véleményetek ellenére is. Így kellett, a döntés így volt jó. Belátták a miértjét is, megnyugodtak a tantestületem tagjai. Hosszú idő telt el, amíg a fiatalok megértették ezeket a helyzeteket, amelyeket ugyanakkor én nagyon megszenvedtem. De megérte, mert bízni kezdtek a döntéseimben. Vallom, hogy össze kell érnie egy csapatnak, és vallom, hogy tudni kell keményen kimondani a nemeket is. Akkor lesz jó csapat, ha ezeken a kríziseken, konfliktusokon, nehézségeken átevez.

A tantestületemben a gyerekhez hivatott minden tanítóm, tanárom. Nem tudok elvárni annyit tőlük, mint amennyit én csináltam mindig. Gondom is volt, hogy ne nyomjam agyon őket ezzel a nagy akarásommal, az eddig begyűjtött sok mindenemmel. A négygyerekes anyától nem tudom ugyanezt elvárni. De hogy önálló legyen, gyerekszerető, és igen fontos legyen neki a szakmája, rengeteget gyűjtsön, sok mindent jól csináljon, ez fontos dolog. Aki nem tudott egyensúlyban lenni, az elment. Férfiből volt több is ilyen. Volt, akit el kellett küldenem, mert olyan bigott vallásos volt, hogy a gyerekeket se látta tőle. Egy másik, egy kis bohém, végigfütyörészte a napot, nagyon sok jó dolga is volt a gyerekek számára, de nem jött tőle,  nem érett meg az, aminek be kellett volna már érnie. Az anyagi jólét, a kényelem vált fontosabbá sokaknál.Karácsony Sándor ezt pontosan megjósolta írásaiban jó néhány évtizeddel előbb. Természetesen a másikfajta ember heroikus küzdelmet folytat a családja fenntartásáért. A mi szüleink is ez utóbbiakhoz tartoztak, de a küzdelmük értelme, célja a négy gyerekük volt.

A pedagógia tanulható és tanulandó is. Azt hiszem, kevés olyan szakma van, amiben ennyifélét kell állandóan szem előtt tartanunk a gyerekek különbözősége miatt. Azt mondják, hogy kvázi szakemberek vagyunk, mert semmiben sem tudunk igazán elmélyülni, mert nagyon szerteágazó ismeretekre van szükségünk. Sokkal könnyebb annak, aki egy szakmában tud jó lenni, azért az egyért tesz meg mindent. Itt a tantárgyak is szétcibálnak bennünket, ha mindegyiket igényesen, progresszíven akarjuk a gyerekekhez közelíteni. Ma már nem olyan egyszerű polihisztornak lenni.

Egyik szerencsém az életemben az volt, hogy a férjem is megszállott volt a saját szakmájában. Statikus és építészmérnök, kétszer diplomázott. A megszállottságomat teljesen elfogadta. Fontos volt neki, hogy a munkámat így élem, és az ő számára is ilyen fontossá vált, hihetetlen sokat segített benne. Nem igaz persze, hogy nem szerette volna, ha többet lettem volna otthon, és nem mindig csak „iskolázom", éjszakákon át is dolgozom. Ezt nehezen fogadta el, de mindig segítette. Féltett, de  úgy, hogy nagyon sokat segített, és szépen éltünk így is, hogy én megszállottabb voltam őnála. Szerencsésebb volt, mert sokkal gyorsabban dolgozott: elment sétálni, hazajött, és kész gondolatokat írt meg, amelyeken aztán változtatni, javítani nem kellett többet. Én nem ilyen vagyok, én rágódó, lassan fogalmazó ember vagyok. Szertelenül dolgozom, sok mindent gyűjtök össze, míg végül kialakul bennem valami. Ennek ellenére is nagyon jól éltünk. Nagyon jó természete volt Mihálynak, és egymásnak nagyon fontosak voltunk.

Többen megfogalmazták már, hogy „pesti divat" hozzám jönni a Kincskereső Iskolába. A pesti ember ilyen — mondták —, felkap valamit, aztán rajta. Pedig az Iskolapéldában én már 1979-ben eljajongtam, hogy nem azok a szülők keresnek engem, akik jól nevelnek, és nem azok, akiknek fontos, hogy a családi életük rendben menjen, törődjenek a gyerekükkel, szeretetteljes legyen a családi légkörük. Mindenféle szülővel találkoztam, olyannal, aki jó szándékkal próbálkozott, de nem tudott jól nevelni; olyannal, akinek nagyon korán a fejére nőttek a gyerekek, és már nem volt visszaút. Olyannal, akik nem jól éltek egymással, nem volt nyugalma, jó helye a gyerekeknek, sokan elváltak. De mindig nagyon örültem a sokgyerekes családoknak, vadásztam őket, mert sok mindent behoztak az iskolába, amit aztán oltogatni lehetett a többiekbe. Most is nagyon figyelek rájuk. Tapasztalataim erősítették a véleményem, hogy az a gyerek, aki boldogan él otthon vagy aki nagy családban nő fel, úgy tud a szívével ölelni, magát adni a többinek, ahogy a többi  gyerek nem képes. Én is a nagy családomból, a gyerekkoromból tudom, hogy mit jelent az egész életünk szempontjából.

A felnőtteknek nehezedik az élete, egyre gyorsabban rohannak, egyre kevesebb a rendszeres, szépen vitt, jól megszervezett családi élet, amiből mindenkinek juthatna rész, és mindenki részesülne törődésben, nyugalomban, igazi pihenésben. Szétzilálódnak a családok, nincs meg az alapja annak, hogy nyugodt gyereket várhassunk el az iskolába, idegrendszerében jó állapotút, érzelmeiben megállapodottat. Érzelemszegény kis emberkéket kapunk, akiket úgy kell felépíteni, napról napra, percről percre tudatni vele, hogy mi a fontos, arra is megtanítani, amit nem kapott meg a családban. Azt is megfigyelhetjük néhány éve, és egyre inkább, hogy a szülők azért akarják jó helyre bejuttatni a gyerekeiket, hogy amit ők nem adtak meg nekik, azt az, iskola mindenképp pótolja. Magasan művelt értelmiségi családok gyerekeinél tapasztaljuk, hogy ők sem tudják érzelmileg feltölteni gyerekeiket.

Ugyanakkor persze hogy igaz, hogy jóval több esélye van arra egy sérült gyereknek egy jó iskolában, hogy kiegyensúlyozott felnőtt legyen majd. Maga a törődés teszi ezt, és az, hogy gyereknek való világban élhet. Hogy ő maga a fontos. A legnehezebb nekem mindig az volt, hogy ki kellett mondani, hogy ez a gyerek egyesre, kettesre, hármasra, négyesre, ötösre tud valamit is, s ugyanígy a viselkedési kategóriában, mindjárt a kezdet kezdetén, amikor még időt sem kaptak eleget a megértésre, a besimulásra. Én képtelen voltam az osztályzatokkal sújtani, a legtöbbet ebben küszködtem, és nem véletlen, hogy az első dolgom volt, hogy ezt megoldjam. Osztályozás nélkül akartam hagyni a gyerekeket, hosszú érési időt adni nekik; időt a folyamatos javításra, hogy ne szorongjanak minden mozdulatért, hanem biztatva jussanak oda, hogy nyugodtan tegyék az akkori legjobbat. Hogy tartsák be az együttélés szabályait, hogy mindenen jobb kedvvel dolgozzanak. Helyzetbe akarom hozni őket, hogy erre mindre képesek legyenek. De nem úgy, hogy lépésenként büntetek, ha még nem tudja jól, mert ezzel leállítom. Életében először leírja a kis betűformát, és azonnal boszorkányt nyomnak oda mellé, fekete nyulat. Ez ellen üvöltve tiltakoztam mindig, ezt nem szabad csinálni! Amikor fiatal tanítóként földolgoztam, a tantestületem számára a Barkóczi – Putnoki könyvet, A tanulás és motiváció-t, egyszerűen kiűztek, hangosan kiröhögtek, mert arról beszéltem, hogy a belső örömöket kell kifejleszteni a gyerekekben, azokat fogni be a vitorlákba, vigye őket az előre, hogy egyre inkább úgy tudjanak viselkedni, ahogy a fejlődésüknek jó, amellett, hogy tekintetbe veszik a körülöttük élőket is. Bontakozzanak ki a természet adta adottságaik, szeressenek meg tanulni, szeressék meg a munkát, a küzdelmet. Időt kell hagyni erre, minden gyereknek annyit, amennyi a számára kell. Az iskola miért ne lehetne olyan hely, ahol a gyerekekre mindenben tekintettel vagyunk? Ezen morogtam végig az életemet. Az iskola a gyerekekért van! Hát akkor miért nem élhet gyerekként az iskolában? Ezt kívántam megteremteni, és soha nem gondoltam egy pillanatig sem azt, hogy ez keresztek, küzdelmek és okos szabályrend nélkül menne. Édesanyám hangos szó nélkül nevelt bennünket, nem emlékszem egyetlen felemelt szavára sem. Láttam, hogy ez így is megvalósítható. Tőle tanultam meg, hogy kötelességem van, és felelősségem is egyszerre. Hogy nagy öröm megcsinálni, befejezni valamit, és hogy minél jobban hajtok végre feladatokat, annál nagyobb az örömöm. Erre ki lehet művelni a gyerekeket. Téved mindenki, aki azt hiszi, hogy elég csak teret adni a gyerekeknek, szabadon engedni őket, nehogy a szabályba terelgetés közben megsértsük a jellemüket. Meg kell tanítani őket küzdeni és dolgozni. Mert csak ebben a küzdelemben tudja magát jól megismerni és csak így tud örülni annak, hogy valamire képes már, hogy egyre jobban tud valamit megcsinálni. Ebben tudatos voltam már akkor is, amikor elkezdtem a tanítót építeni magamban.

Sokszor hozzák fel ellenérvként azok, akik az alternatív iskolát nem tekintik egyenrangúnak a többi iskolával, hogy a gyerekek a későbbiekben nem tudnak jól illeszkedni a nagyobb közösségbe. Valóban kétségbeesett voltam, amikor az első csapatom negyedikes lett. Óriási konfliktus volt számomra az a gondolatom, hogy  a megszokottól eltérő útra kényszerítem a tanítványaimat. Az ezer fős iskolában senki nem ismerte el a felfogásom létjogosultságát, a szemléletemet, ahogy a gyerekekhez közelítettem az iskola  és a tanulás szabályait. A legtöbben szidtak miatta. És minden negyedik évben tovább kellett adnom őket, bekerültek egy egészen más rendszerbe. Nem ők tehettek róla, hogy másképpen éltek eddig ugyanabban az iskolában, hiszen  én mutattam ezt az utat. Teljesen odavoltam emiatt lelkileg. Dienes Zoltán, a nagy matematikus megszidott: — „Ejnye, Márta, hiszen annyiféle helyzetbe hozza őket, annyi mindent megenged kipróbálni nekik, pontosan ez fogja őket felvértezni arra, hogy meg tudjanak sokféle helyzetnek felelni. Miért ilyen kicsinyhitű? Pontosan fogják tudni a gyerekek, hogy mit tehetnek jól és hogyan tehetik azt." — Ma már tapasztalat alapján én is így vallom. Valóban, a sokféle helyzetet megélik, felismerik, és megfelelnek nekik. Nálam nem volt soha extrém dolog a gyerekek között, mert nekünk vannak törvényeink, magunk által kijelölt cölöpök, amelyen belül mozgunk. Rettentően fontos például, hogy együtt is meg tudjunk valamit csinálni. És mindegyik gyerek egyformán fontos. Nagyon fontos, hogy mindenki megtanuljon dolgozni, a dolgát jól elvégezni. Ezek aztán nagyon beléjük épülnek az évek folyamán. Igaza van Karácsony Sándornak, hogy „kiművelődnek a feladatokra". Ha nem sújtom  osztályzattal  őket, és nem annak mentén verem beléjük, amit kell, hanem egyszerűen megtapasztalhatnak nagyon sokféle helyzetet, megélhetnek sok mindent, bebizonyosodik előttük, hogy érdemes küzdeni, mert a küzdelem eredményt,  örömöt hoz. Érdemes a konfliktusokat kiigazítani, hogy újra örülhessünk egymásnak. Érdemes a másikra figyelni, én is gazdagabb leszek általa. Ezeket mind meg lehet jól élni. Az alsó négy osztályt nagyon meg kell alapozni, mert jön a kemény kiskamaszkor, amikor ezeknek nem tudnak megfelelni egy ideig. De hála istennek mindig bebizonyosodik, hogy túljutva ezen az életszakaszon, hozzák magukat. Mindnyájan megszenvedjük a kiskamaszkort,Ranschburg Jenőnek igaza van abban, hogy ami alapként már bennük van, ahhoz a későbbiekben — amikor átjutnak ezen a nehéz szakaszon — újra igazodni akarnak, olyanná lenni, amilyenné kiműveltük őket, amilyenné „kiművelődtek". Rengeteg jó példám van erre, alig volt  olyan csapatom, amelyikből ne tudnék sok nevet említeni. Emberként is nagyon szép ereményeket mutatnak fel, és mindegyiknek megvan a munkája, jól állnak a talpukon. Kevés példám van a tanítványaim közül arra, hogy a családból adódó és még sokféle egyéb baj miatt ne tudtak volna a saját útjukon jól továbbhaladni.

Nehéz kérdés, hogy ezek az eltérő kezdeményezések mennyire képesek beépülni más iskolákba, hogyan tudják az egész rendszert kicsit gyorsabban előre vinni, jó irányba. Mit is kellene csinálni, hogy létrejöjjenek jó alternatív iskolák, ahol minden megterem, és ahol minden a helyén van? Ez nem egyszerű dolog! A tanítókban mindig nagy érdeklődést láttam, de nagyobb energia befektetésre, kitartó tanulásra már nem futotta az erejükből.

Varga Tamás szemlélete az volt,  hogy ne csak az alapműveleteket tanítsuk másképp, hanem a matematika minden területéről hozzunk a gyerekeknek megfelelő probléma helyzeteket, feladatokat. Ha képes rá a gyerek, tanítsuk úgy, hogy tágulhasson a látószöge, értse meg a matematikát, és ne féljen tőle. Sok tanító volt kíváncsi rá, de amikor időt kellett rá szánni, amikor meg kellett dolgozni érte, megküzdeni, és rádöbbenni, hogy nem tudom  a matematikát eléggé,   és most kellene megtanulnom, hogy értve, színesen és jól taníthassam, nagyon sok ember elállt, nem kapcsolódott be. Szomorúan tapasztaltam, - hiszen tíz évig folyt ez az új matematikai kísérlet, ez a nagyon jó elmélet, hozzá a munkaeszközök, a jó feladatlapok, könyvek – és nem volt ember, aki csinálta volna! Varga Tamás véleménye az volt, hogy csak úgy lehet embereket megnyerni az új matematikának, ha önként jönnek érte . Akit odakényszerítünk, az valahogy majd csinálja, de a „hogyanja” itt mindennél fontosabb. Igaza volt ebben, de  nem ment át ez a nagyszerű kezdeményezés. Pedig mennyit dolgozott érte Varga Tamás és még igen sok ember!

Ugyanilyen nehéz kérdés az, hogy mikor fogjuk észrevenni már végre, hogy a gyerekek élete nem jó az iskolában? Ranschburg Jenőtől hallottam a Mélyvíz műsorban: hogy szomorú élete van a gyerekeinknek. Sokféle szempontból igaz állítás ez. Ám van, aki erre felcsattan, szintén szakember, és azt mondja, micsoda kijelentés ez, hiszen sosem volt ilyen jó élete a gyerekeinknek, mint manapság! Milyen szempontból érti vajon? Én nagyon sajnálom azt a gyereket, akinek állandóan csak az iskolát kell hajszolnia, és semmi más öröme nincs. Ezek a gyerekek azok, akik szülői ambíciótól fűtve teljesítményközpontú iskolákba járnak, és mást sem csinálnak, mint dolgoznak, mint egy gép, nézik az órát, és rohannak a következő különóráikra. És a vége az, hogy tizenhárom, tizennégy éves korukra oly mértékben fáradnak bele az egészbe, hogy már semmihez nincs kedvük, és vesznek furcsa és nagyon méltatlan irányt a hasonló korúak nagy csapatával egymást támogatják a felnőttekkel szemben.

A mi gyerekeink szeretnek iskolába járni! Szoktam tréfásan fogadni őket szünetek után: „Jaj, már megint kezdődik ez az új tanév, és ugye nagyon rossz, hogy újra iskolába kell jönni?”. „Nem, mi akartunk már jönni!” „Úgy vártuk már, hogy megint jöhessünk” Én meg boldog vagyok, hogy vannak köztük, akik még számolják is a napokat,  szívesen jönnek vissza.

Persze korántsem élünk rózsaszín felhőkben, a konfliktusainkat megéljük minden áldott nap. Úgy élünk, mint a nagy családban, ahol megterem a sok jó mellett minden nap a baj is. Természetesen élünk, és úgy érzem, ezért szeretnek iskolába járni. Ez szerintem jó dolog, mutatja, hogy a gyermekit, a gyereknek valót őrizni lehet úgy is, hogy az többféle szempontból termékeny lehessen.

Korábban semmivel sem lehetett jobban kihozni a sodromból egy-egy tantestületi összejövetelen a Váli utcában, mint azt hallani – minden nevelési értekezlet ezzel kezdődött – hogy a tanításhoz sem a személyi feltétel, sem az anyagi feltétel nincs meg. Üvöltve tiltakoztam: én most élek itt, most van velem szemben itt ez a 42 gyerek, 36, 29, mikor mennyi. Nem érek rá várni! Nem is vártam; nem álltam meg, hanem megoldottam valamiképpen a helyzetet. Ami kellett a munkámhoz, anyag, eszköz, előteremtettem. Megkerestem a lehetőséget, a segítő embert. Rengeteget tettem magam azért, hogy a munkához meglegyen minden eszközöm.

Aztán, amikor iskolát alapítottam, a Kincskereső Iskolát 1988-ban, megint hihetetlen birkózásba fogtam. sose hittem volna, hogy erre képes leszek, hogy elmenjek és kérjek, megkeressem a pénzforrást. Nagyon rossz a viszonyom a pénzhez, egyenesen gyűlölöm. De amit nagyon muszáj volt, mindig előteremtettem. Most attól félek, hogy az iskoláknak pénzes helyekké kell válniuk. Soha nem tudtam elképzelni, hogy pénz alapján válogassunk a gyerekek között, nem voltam, nem vagyok hajlandó erre . Félek attól is, hogy menedzser igazgatók jönnek utánunk, mert ezzel majd még több minden alárendelődik az anyagiaknak. Ezt nagy bajnak érzem, és nagyon szomorúan nézem. Lehet, hogy nincs igazam, és lehet, hogy amit vallok, egy új szemléletű világban már egyáltalán nem fontos. De már eddig is mi mindent hozott elő ez a szemlélet! Hallom, hogy jön a pénzes ember adja a pénzét az iskolának, és utána azt mondja megkövetelem, hogy így- és így legyen. És a gyereke azt mondja a tanárának: „Ne merészeljen beírni nekem, mert az apám nem fog fizetni egy garast sem az iskolának!„Furcsa helyzetek állnak elő, és én ezt nálunk nem tudom elképzelni. Kegyetlen kemény a pénz útja, és meg kell nézni a világunkat, hogyan hidegszik a pénz miatt! Egyre messzebb kerülnek egymástól az emberek. Nagy baj lesz, ha ez majd az iskolák légkörébe is ily módon szól bele.